Ez az a könyv, amit kicsit félve kezdtem el olvasni. Úgy gondoltam, hogy olyan lesz, mint az Üvegpalota, csak brutalitásban lekörözi és amióta anya vagyok egész másképp állok a kisgyerekek hányattatott sorsáról szóló történetekhez. Ugyanakkor érdekelt is, mert anno sokat hallottam az író nevét, amikor bemutatták a Kés villa olló című filmet, ami az ő regényét dolgozza fel és Amerikában eléggé indie siker volt. Nah ez a visszaemlékezés az ottani események előtti életét dolgozza fel Burroughs-nak.
Az elbeszélés főhőse egész gyerekkorában azért küzd, hogy az apja elismerje, ne adj isten, szeresse őt. De valahogy ez nem jön össze, hiába csinál rajzot, mászik az ölébe sőt egy ponton mikor Augusten úgy látja az apa jobban kedveli kutyájukat, beöltözik és négykézlábra ereszkedik, hogy úgy pitizzen, hátha kap valami simogatást. De nem. Nem csak fizikailag nem tud apjához közel férkőzni, de érzelmileg se. Az amúgy diplomás, egyetemi tanár apa iszik és néha nagyon furcsán viselkedik... Augusten anyját is megbetegíti, a nő sokat jár pszichiáterhez, gyógyszereket szed stb., majd az írásba menekül. Bátyjával se tudja megtalálni a hangot, John Eldernek valami betegsége van... Ráadásul az egész könyvet belengi valami kimondhatatlan rettegés. Talán nem csak lelki terrorban van része a kisgyereknek? Hanem más is történik, amit nem tud, nem mer feldolgozni?
Mindenesetre Augusten még felnőtten is egyrészt azon igyekszik, hogy kivívja apja elismerését, másrészt pedig attól tart, hogy olyanná válik mint ő...
Szóval nem volt egy könnyű olvasmány, de talán mert férfi írta és igyekezett tárgyilagos maradni kevésbé tudott beszippantani, és amikor letettem a könyvet sikerült elhatárolódnom tőle.
Amúgy Augusten Burroughs anyja Margaret Robbins költőnő, bátyja pedig, John Elder Robbins szintén írt önéletrajzi könyvet arról, hogy milyen is az élet Asperger szindrómásként (állítólag szerepel benne egy olyasmi megölt kutya eset, amiről Haddon is írt).
A farkas az asztalnál-ban csak utalás van Burroughs másik két önéletrajzi könyvére (a fent említett Kés, villa, olló-ra és a hamarosan megjelenő Kiszáradva című kötetekre), amikben állítólag Burroughs fekete humora is jobban átjön.
Eredeti cím: Wolf at the Table: A Memoir of My Father
Kiadó: Kelly Kiadó
Fordító: Illés Róbert
Megjelenés: 2008 (2007)
Terjedelem: 225 p.
ISBN: 9789639667631
Kategóriák: Bestseller, Életrajz, Férfi író, Magyarul, Olvastam 2010ben
Jeanette Walls sikeres újságírónő, ez a könyv pedig visszaemlékezése a gyerekkorára amit a 60-as években amerika különböző részein vándorolva töltött családjával.
Nem éppen szokványos család az övüké, a szülők lázadnak a rendszer ellen: anyja művész (fest, szobrászkodik, ír ) és mindenkiben meglátja a jót, vallja, hogy nem kellenek a határok, szabályok. Apja is hatalmasakat tud álmodni, például, hogy felépít egy üvegpalotát, meg aranyat találó gépezetet fog készíteni és meggazdagodnak, de a rendőröket a gestaponak tartja, képtelen sokáig megtartani a munkáját. Sokszor állnak odébb az éjszaka leple alatt, mert nem fizettek lakbért, bírságok vagy a gyermekvédelmisek elől menekülnek. Bejárják Arizona sivatagait, élnek rövid ideig Kaliforniában majd végül egy Nyugat virginiai bányászvárosban telepednek le, ahonnan szinte soha senki se tudott kijutni, vagy ha mégis, visszatért és még rosszabb körülmények közé, mint amit elhagyott, akárcsak az írónő apja, Rex Walls.
Walls hihetetlen erővel meséli el a történeteket, a kalandokat és a nehezebb éveket, amikor elhanyagolták, megfeledkeztek róla, testvéreiről, nem volt élelmük, nem tudtak fűteni, szemétből táplálkoztak. Az egész úgy hangzik, mint valami rossz regény, ilyen nem történhet a való világban, mondja magának az ember. Nem igaz, hogy vannak olyan szülők, akik ennyire nagyvonalúan kezelik, hogy a gyerekeik éheznek, fáznak, bajba keverednek, megrontják őket stb. De ez egy igaz történet (még ha néha kételkedik benne az ember, hogy mennyire tud valaki ennyire pontosan visszaemlékezni arra, mi történt vele 3 éves korában) és részben megrázó, megdöbbentő ugyanakkor el kell ismerni, hogy tényleg igazi csoda, hogy ilyen embereknek, mint Rose Mary és Rex a gyerekei olyanokká váltak, mint Jeanette Walls, mert nem csak ő, de a testvérei is mind elértek valamit.
Most már sose tudom meg, milyen lett volna ezt a könyvet úgy olvasni, hogy nem vagyok magam is anya. Ami legjobban megrázott az egészben az volt, hogy ismét megbizonyosodott, a gyerekek mennyire függnek a szüleiktől, hogy amíg kicsik, addig attól a felnőttől függnek, aki elvileg védelmezi őket, gondoskodik róluk és menedéket nyújt. De ha mégsem, a gyerek számára akkor is ő a szülője és szereti feltétel nélkül. Jeanette is csak akkor kezd lázadni a körülmények ellen, amikor már nem elég amit a szüleitől hall, lát, tanul, hanem megismerkedik másokkal és be akar illeszkedni, szeretné a normalitást megtapasztalni. S mivel anyját és apját se tudja rávenni, hogy változzanak meg, gyakorlatias révén rájön: csak magára számíthat.
Jeanette Walls kiválóan ír: nemcsak a saját történetük megkapó, de mindig teljese képet kaphatunk a környezetükről is, rövid leírásai segítenek, hogy odaképzelhessük magunkat a sivatagba, a bányák mellé vagy a kaliforniai tengerpartra. Ugyanakkor a családtagok a hibák és vétkeik ellenére szerették egymást és mindig összetartottak. S láthatóan Walls megbocsátott szüleinek, sőt igazából sose hánytorgatta fel nekik amit vele/velük tettek. Mert a szüleiről van szó.
Eredeti cím: The Glass Castle
Fordító: Somló Ágnes
Kiadó: Athenaeum 2000
Megjelenés: 2007 (2005)
Terjedelem: 372 p.
ISBN: 9789639615984
Kategóriák: Életrajz, Könyvtárból, Magyarul, Női író, Olvastam 2009ben
Meg voltam győződve róla, hogy a Nyugati világban az egyetlen vagyok aki gyerekkorában nem olvasta Durrell könyvét. De az a helyzet, hogy én már az állatmeséket se szerettem különösebben, úgyhogy nem igazán fogott meg egy olyan ajánlás, mint: Korfura költözik a család és a legkisbb fiú mindenféle élőlényt összeszed. Most viszont szó szerint belebotlottam a kötetben, valaki hátrahagyta a hotelben ahol nyaraltunk a tavasszal, elhoztam és feltettem az olvasásra várnak polcomra (még mindig van vagy 20 könyv rajta!). Mivel elsősorban az vezetett, hogy ki tudja, talán az én gyerekem másképp fog a természethez állni, ezért inkább neki szántam a kötetet, de azért előtte nem árt megismerni, mit akarok olvastatni majd vele, hát sorra került a regény.
Ahogy azt a szerző az előszóban elmondja, ez a kötet igazából Korfu állatvilágáról szólt volna, de a családja és ami velük történt amíg ott éltek, meg az emberek akikkel megismerkdetek egyszerűen előtérbe jöttek. Mert hát nem éppen hétköznapi sereglet ők: az özvegy anya imád sütni, főzni, kicsit maradi elképzelései vannak az illemről, gyermekei hóbortjait azonban mindenképp elnézi. Larry író, mindenről megvan a véleménye, nem éppen gyakorlati ember, de elméletben mindenhez ért és nem rejti véleményét véka alá. Leslie fegyvermániás és vadászik. Margot napozik, fogyókúrázik és fogadja a hódolóit. Gerry pedig egész nap a környéket járja, feltérképezve annak élővilágát és rendszerint valami állattal tér haza, például teknőssel, skorpióval, gekkóval, sirállyal, szarkákkal stb. Amelyek aztán nem mindig viselkednek mintaszerűen, történik pár baleset, ezen hőbörögnek egy sort, de aztán minden megy tovább ahogy eddig. Na meg ott vannak az újonnan összeszedett barátok: Spiro a taxis aki mindent el tud intézni, Theodore aki mindent ismer és gyanúsan sok érdekes, vicces története van, a házvezetőnő, aki folyamatosan betegeskedik stb. De ez csak Korfun történhet...
Na jó, el kell ismernem, kiválóan szórakoztam. S valóban, bár sok mindent nem jegyeztem meg az élővilágról, bizonyos pókok tevékenységéről azért az egész határozottan élvezetes stílusban volt megírva. Az állatok mellé odatolakodó emberi szereplők és események miatt pedig egyáltalán nem kell bocsánatot kérni. Sőt. Ilyenkor mindig megnyugszom, hogy nem csak a mi családunk kicsit őrült és fordulnak elő nálunk is őrült, idétlen dolgok.
Még az is elképzelhető, hogy Durrell többi könyvével is megsimerkedem idővel.
Eredeti cím: My family and other animals
Kiadó: Európa
Fordító: Sárközi Györgyné, Kiss Zsuzsa
Megjelenés: 1999 (1956)
Terjedelem: 335 p.
ISBN: 9630765160
Carrie Fisher jó fej. Ezt már akkoriban gyanítottam, amikor láttam a Képeslapok a szakadékból című filmet, amit az ő regényéből adaptáltak. Holott én, mint annyian mások már csak azért is nagyon bírtam mert tök vagányan helyt állt abban a messzi messzi galaxysban, bármilyen pocsék frizutát is mért rá a sors (az ő esetében George Lucas). Ráadásul írt még vagy 3 regényt, ezek közül az Édes gyermekem meg jelent magyarul is (ideje újraolvasni, mert már sokra nem emlékszem belőle), aztán meg szerepelgetett egyéb filmekben és rendszeresen doktorált filmforgatókönyveket sőt Paul Simon felesége is volt. Aztán amikor a Csillagok Háborúja 25 éves lett, az Empire (a kedvenc filmes magazinom) csinált egy csomó interjút és az ő szövegei voltak a legjobbak: jópofák és találóak. Szóval amikor megláttam, hogy újabb könyvet írt, ezúttal életrajzit, aminek ráadásul már a borítója is sokat mondó, azonnal tudtam, hogy nekem ez kell.
Az elmúlt pár évben Carrie Fisher egyszemélyes showjával, amolyan stand up comedy műsorral járja az USA-t, az életéről mesél benne, és a harcairól az alkohollal, drogokkal meg ami még jött és biza bár még csak 52 éves, jól kijutott neki sok mindenből. Íme így hirdette a műsorát:
Ez a könyv pedig igazából ennek a műsornak a leírt változata, csak éppen képekkel. Teljesen jól lejön belőle Fisher beszédstílusa, el lehet képzelni micsoda hatással lehet ez a nézőkre, amikor személyesen adja elő. Néhány hangosabban nevetgélős részt még el is ismételtem a páromnak (pl. hogy 15 évesen vibrátort kapott karácsonyra és hogy George Lucas arckifejezését vajon meg lehet-e változtatni) és szinte azonnal át tudtam adni magyarul amit olvastam, mert annyira magával ragadott az egész, hogy észre se vettem, angol az eredeti. Carrie Fisher hihetetlenül őszinte, nagyon jó meglátásai vannak az életéről, a betegségéről és az emberi kapcsolatokról, plusz kiválóan tud egyensúlyozni és találja meg a megfelelő arányt, hogy hol lehet viccelni és mikor jobb inkább az irónia vagy éppen komolyra venni a szót.
Egy ikon, akiben az ember nem csalódik, hanem inkább emeli előtte a kalapját. Carrie Fisher több mint két briós, csak kicsit sokat káromkodik.
Jane Austent én csak mint írót ismertem, vagyis csak a regényeit. Persze olvasgattam róla valamennyit, sőt talán még szigorlati tételem is volt egykor, de részletesen nem különösebben foglalkoztam az életével, csak amennyi tanulmányaim meg a könyvklubunk után rám ragadt. Na de mivel megszereztem a mindenfelé hirdetett Jane Austen naplóját, úgy gondoltam, végzek előtanulmányokat. Az Ulpius ház pedig tavaly a nagy Jane Austen életmű újrafordítások és -kiadások sorában megjelentetett egy életrajzi könyvet is. Különlegessége, hogy populárisabb, mint az átlag, hiszen a Pulitzer díjas Carol Shields igazi ismeretterjesztő könyvként írta meg, a szélesebb közönségnek szánva. Nem kétséges persze, hogy utánajárt a témának, maga is nagy Austen rajongó lévén, de nem bocsátkozik semmiféle spekulációba. A tények és az írásai, fennmaradt dokumentumok alapján próbál meg képet adni erről a nőről, aki 6 befejezett regényt hagyott maga után, néhány töredéket. Ahhoz képest, hogy Austen milyen korán kezdett írni, ez nem is tűnik olyan nagy teljesítménynek.
Nem lehet egyszerű Jane Austenről életrajzot írni, hiszen mai szemmel nem volt túl hosszú, izgalmas vagy éppen tartalmas az a 41 év, amit megélt. Carol Shields azonban mint író nagyon is szimpatizál Austennel, akit igyekszik embernek beállítani és megmutatni, hogy ő is volt gyarló, bár a családja miután meghalt és híres lett igyekezett igazi "szentként" beállítani. Ott vannak például a megsemmisített levelek, amiket Jane a nővérének írt, akivel ha távolt voltak egymástól szinte naponta váltottak leveleket. Ráadásul gyerekkoruktól kezdve együtt laktak, szóval tényleg ismerték egymás legapróbb titkait is, s Cassandra volt az, aki aztán erősen szelektált ezek közt, s nem mindent bocsátott a köz javára. (Innen származik a sok találgatás és persze regény meg film is, Jane Austen titokzatos kettős életéről)
Shields a kötetben sokat foglalkozik a regényekkel, az elemzésekkel és becsülöm, hogy nem igyekszik bebizonyítani, hogy egy ilyen származású, neveltetésű, életvitelű stb. vénkisasszony, aki mindennél jobban kedvelte a vidéki életet nem írhatott olyan kis remekműveket, mint amilyeneket megtett. Ezt szoktam utálni az összes Shakespeare-t övező nagy titok leleplezésében is. Miért nem lehet elhinni, hogy azokat a drámákat, egy vidéki kereskedő fia is írhatta? Hisz a tehetségek bárhol megteremhetnek, mert 1 a millióból akár egy főkötős vénkisasszony, vagy egy volt színész is lehet.
Szóval a kötet mindenféle Jane Austen kedvelőnek ajánlott nagyon is korrekt kötet: nem unalmas, szájbarágós és száraz, hanem jól megírt és érdekes.
Nem voltam ismerős Polcz Alaine környékén. Persze tudtam ki ő, hallottam róla, munkásságáról, láttam a könyveit, de nem érdekelt különösebben. Mikor meghalt újból sokat írtak róla és életéről, akkor figyeltem fel a sokak által emlegetett Asszony a frontonra. Aztán nagyon sokáig csak kerülgettem, mert úgy éreztem, venni kell hozzá a bátorságot, hogy mindazok után, amiket megtudtam róla, el is olvassam. Most mégis megtettem és azt kell mondani, hogy megérte.
Nem egy sétagalopp a könyv. Polcz Alaine első házasságának kezdetéről ír, ami egybe esett a második világháború utolsó évével. Egyértelműen terápiás jellegű a mű, olyan, mintha szüksége lenne rá, hogy ezt így végre leírhassa, hogy mindaz, amit egészen eddig (fél évszázadig!) magában tartott, végre nyilvánosságra kerüljön és mindenkiben tudatosodjon, hogy azok a dolgok a nőkkel a második világháborúban valóban megtörténtek, nem csak mese, urban legend amit az előző érában el kellett hallgatni, hiszen minket felszabadítottak az oroszok. Adott hát egy fiatal lány, aki férjét követve elhagyja Erdélyt és Magyarországon igyekszik meghúzni magát, amíg véget ér a háború. Csakhogy sikerül pont a frontvonalon menedéket találniuk, ahol aztán naponta változik, éppen kié a terület, németeké, oroszoké vagy a partizánoké... Így aztán személyesen tapasztalja meg, hogy viselkednek a felszabadító hadsereg katonái a nőkkel.
Nagyon erőteljes próza, mert annyira tárgyilagos, láthatólag nem irodalmiasságra törekszik, sőt az elején kicsit fura is a rengeteg tényközlő kijelentő mondat, ami később képes arra, hogy valami ésszerű keretet adjon annak amiről szól, annak az embert próbáló tébolyult pár hónapnak. Polcz Alaine tehetségét mutatja, hogy mégis hihetetlenül stílusos tud lenni. S ami a legfőbb erénye, hogy ember tudott maradni, pedig nagyon könnyű lett volna inkább feladni azt és úgy tenni mint olyan sokan: fejet elfordítani, homokba dugni, elállatiasodni.
S érdekes, hogy a kötet, amit olvastam (Pont kiadó Conflux sorozata) tartalmaz két utószót, az egyiket az orosz fordító írta, a másik pedig egy román kiadáshoz készült elemzés. Mindketten mást emelnek ki a könyvből. Egyikük az oroszság kérdését, azt, hogy ő most egy ilyen mű fordítása után hogy tud ezzel leszámolni, másikukat pedig az zavarta, hogy ábrázolja a 40-es évek magyar-román kapcsolatát az író.
Felkavaró egy könyv volt számomra is, azt kell mondanom, pedig én nem a 90-es években olvastam, amikor még nagyobb lehetett a hatása.
Karácsonyra, mivel már egy csomószor gondoltam/tunk rá, megvettem páromnak a könyvet. A véleményünk nagyjából egyforma volt. Nevezetesen, hogy sajnálatra méltónak találtuk a nőt.
Végülis régi vágyam vált valóra azzal, hogy kicsit többet is megtudhattam egyik kedvenc, klasszikus filmszínészemről, Cary Grantről. Ráadásul sikerült egy olyan elfogulatlan és alapos életrajzot elolvasnom, amelyet Graham McCann írt. Eloszlatta a homokossággal kapcsolatos dolgot azzal, és valószínűleg igaza van, hogy Hollywoodban mindenkire ráfogták-ják, hogy homokos (még Hugh Grantra is a Divine Brown eset után). Soha senki nem bizonyította a dolgot. Cary Grantnek öt felesége és jó pár románca volt, többek között Sophia Lorennel, sőt amikor végre az Amcsi Filmakadémia végre életműdíjat adott neki (sose kapott Oscart előtte), majdnem nem vette át, mert a ceremónia közelében apasági perbe is keveredett. De sose tiltakozott a pletykák ellen, soha semmit nem cáfolt. Mindig azt tartotta, hogy az ember magánélete az a sajátja és nem tartozik senki másra. A párbeszédeket, az idézeteket Granttől olvasva szinte hallottam a hangját, azt a jellegzetes akcentust, ami senki másra nem volt jellemző. Meglepett amit megtudtam a családjáról, hogy az anyját elmegyógyintézetbe záratták. Egy kilenc éves fiú arra megy haza, hogy az anyja, aki reggel iskolába indította már nincs otthon és senki nem mondja meg neki, hogy miért, s hol van. S csupán apja halála után, amikor már éppen befutóban lévő sztár, harmincas évei elején derül ki az igazság… nem csoda, ha sokáig nem bírt bízni a nőkben (egyébként a homoszexualitását is innen akarták eredeztetni). Sőt Grant az 50es években, amikor még gyógyszernek tartották, fogyasztott LSDt is és úgy érezte, hogy jó hatással volt rá valamint lelki problémáira a drog. Nem lettem Cary Grant szakértő, ahhoz az összes filmjét is meg kéne nézni, de azért elégedett vagyok az információkkal, amikkel gazdagodtam.
Kategóriák: Angolul, Életrajz, Férfi író, Ismeretterjesztő, Olvastam 2003ban
