Annak idején ez a pöttyös könyv kimaradt az életemből. De legalábbis nem emlékszem, hogy olvastam volna és közben is csak 1x gondolkoztam el azon, hogy lehet, hogy mégis, amikor a főhősnő wartburgi Szent Erzsébethez imádkozott, mert az olyan ismerős volt. De amikor Isolde lelkendezett még róla régen, hogy kedvenc könyve volt aztán szembe jött velem párszáz forintért valamelyik antikváriumban, akkor megvettem és ott pihent a polcomon. Most a nehéz olvasmány után valami könnyűre és kedvesre áhítottam és kaptam egy kedves, vicces, de ugyanakkor megható és szívszorító történetet.
Horváth Katalin 15 éves, középiskolába jár, jó tanuló. De vannak kisebb hibái. Rendetlen, szeleburdi és élénk a fantáziája. Gyakran kínos dolgokat elhallgat és nem beszél róla otthon vagy az iskolában. S néha bizony a fejére nőnek ezek a dolgok és mulatságos helyzetekbe keveredik. Vagy éppen cikibe. De hát kamasz. S a kamaszok még 1940/41 fordulóján is hasonlítottak a mai kamaszokhoz, a trükkök és gondok ugyanazok voltak. Eleinte. Csak aztán komolyabbra fordult a helyzet.
A regény 1966-ban íródott és ilyenkor még ha komoly nosztalgiával is olvassa az ember kicsit odafigyel arra, vajon mennyire van benne ideológiai vezérvonal, mennyire ajnározza az akkor fennálló rendszert a könyv. S bár néha bele lehet olvasni azt, hogy itt ott kivilágít, Horváthéknak, bármennyire is tehetségesek a lányok mennyire nehéz a helyzetük mert parasztokból, vidéki tanítóból lett szüleik nehezen tudják taníttatni őket és a lányok ösztöndíjjal tanulhatnak egy alapítványi iskolában, ahol szinte minden társuk náluk jobb anyagi helyzetben van és sokuknak nem is számít leérettségiznek-e. S természetesen Kati egy olyan világról álmodik, ahol mindenkinek minden egyformánjut. De ezek mind nem túl bántón vannak jelen a regényben.
A regény végéig úgy 8 csillag körül mozgott de amikor én is pityeregtem rajta kicsit kiderült, hogy Fehér Klára egy zseni. Na meg Réber László rajzai is nagyon illenek a történethez.
Kiadó: Móra
Sorozat: Pöttyös Könyvek
Illusztálta: Réber László
Megjelenés: 1966 (1966)
Terjedelem: 199 p.
Mint olvasónapló írónak, akinek Nick Hornby az egyik kedvenc szerzője már egy ideje a perifériámon lebegett a The Complete Polysyllabic Spree, amelyben több, mint kétévnyi olvasmányélményéről ír. Addig kerülgettem, hogy angolul kelljen elolvasni (komolyabb művek angolul való emésztésétől néha még mindig megrettenek), hogy megtudtam, az Európa kiadó hamarosan megjelenteti. Aztán amikor könyvesboltokba került még egy kicsit nézegettem, bele-belelapozgattam, mert úgy szoktam, hogy megvárom míg valami kedvezménnyel meg tudom szerezni, mert néha előtör a sóher vénám.Majd legutóbb mikor belelapoztam pont ott nyílt ki, ahol Dennis Lehane regényéről ír, az Ima esőért pedig pont a múltkor olvasott krimi folytatása. Szóval tudtam én, hogy nem kerülhetem el a végzetemet, s már masíroztam is a pénztárhoz kosaramban a kötettel.
Nick Hornby 2003 szeptemberétől vezetett olvasmányairól egy cikksorozatot az amerikai Believer magazinnál, s az ott megjelent beszámolóinak gyűjteménye a kötet, benne néhány részlettel pár számára emlékezetes kötetből. Ugyanúgy, mint a 31 dal esetében, ahol kb ha 3 számot ismertem az általa felsoroltak közül itt sem ez a lényeg, hanem az ő stílusa, véleménye, hozzáállása a könyvekhez, irodalomhoz. Ami alapvetően szimpatikus.
A kötet elején leszögezi, hogy szerinte a fontos, hogy olvasson az ember. Ha vért izzadsz egy könyvvel, az nem neked való, hagyd a fenébe és keress valami mást (később persze megcáfolja ezt, mert neki is akad kezébe olyan kötet amit ezen elvén alapulva elhajított volna már régebben, de mivel éppen egy olyan helyzetben találta meg, amelyben rá volt hangolódva, elszánt volt, hát sikerült kifognia egy remek könyvélményt). Szóval megint csak biztosított róla, hogy nem feltétlenül gond, ha nem olvasom a kritikusok által ajnározott műveket, egészen addig, amíg olvasok.
Egyébként megvan a véleménye a könyvkritikákról, főleg az angol kritikusokról. Függetlenül attól, hogy jómaga is ebben a körben mozog/mozgott. A Believer magazin egyetlen kitétele az, Hornby cikkeivel szemben, hogy „NE RÁNTSD LE SENKI EMBERTÁRSADAT!”, szóval itt nincsenek fanyalgások, utálkozások, csak néhány finoman gúnyos megjegyzés maximum. Mindenesetre élmény az is, mennyire élvezi azt Hornby, hogy csupa olyan könyvet olvas, ami nem különösebben akasztja ki. Minden hónap elején felsorolja a könyveket amiket megvett és amiket elolvasott. Ez utóbbiakról rövidebb-hosszabb bekezdésekben ír is.
Jópofa benne, hogy lépten-nyomon összehasonlítja az angol és amerikai kultúrát: elvégre angol létére egy amerikai lapnak ír, olvasmányai főleg angolszászok és a kortársaktól, néhány klasszikustól valamint barátoktól és családtagoktól valók. Itthonról persze az a kritika érte, hogy más nemzetek könyveiből nem olvas, de ha jól megnézzük az angol meg amerikai könyvpiacot, a mennyiség mellett, ami ott megjelenik, egyszerűen nem is várható el tőle, mert még így se nagyon sikerül neki lépést tartania a kurrens irodalmi élettel. Ja és a fő poénok közé tartozik, hogy néha muszáj magyarázkodnia, mert vannak olyan olvasók akik egyszerűen nem veszik az ő humorát.
Itt van mellettem a kötet és arra gondoltam, hogy idézgetek belőle, de majd minden oldalon találnék valamit, s akkor meg már perel majd az Európa Kiadó. Ja és hogy negatívumokat is említsek: kicsit nehezen megy magyarra átültetve az olvasók megszólítása (tegezés/magázás örök kérdése), a popkulturális utalásokat nem mindig sikerült lefordítani (rögtön az elején ott a zavaróan egy az egyben fordított sorozatcím, a The Sopranos- Szopránók, amit itthon ugye Maffiózók címmel nyomnak), plusz az egyik fejezet elején lemaradt az elolvasott könyvek listája. Ezen a ponton néztem meg a Believer magazin honlapját. Itt aztán kiderült, Hornby egész mostanáig folytatta ottani tevékenységét, 2008 szeptemberében hagyta csak abba. Szóval a Complete Polysyllabic Spree (hogy az eredeti címnél maradjunk) nem teljesen komplett. Ráadásul az utolsó cikkében pont írt megint egy olyan könyvről amit én is olvastam: Cary Grant: A class apart. Kíváncsi vagyok, mi volt erről a véleménye. (Az utolsó adag esszégyűjtemény a Shakespeare wrote for money címmel jelenik meg decemberben.)
Egyébként nem sok olyan könyvről van szó Hornbynál amit ismerek. Pedig néhány még magyarul is megjelent, bár a legtöbb a kurrens angolszász irodalomból való, s nem csak regények, de novellagyűjtemények és nem kevés tényirodalom is ide tartozik. Mindenesetre ahogy várható volt, pár kötet felkerül majd az elolvasandó könyvek listájára.
Lényeg a lényeg, hogy nem csalódtam a könyvben. Beletekinthettem abba, hogy egy profi mit és hogyan olvas, valamint ír erről zseniálisan. Abból is látszik, hogy mennyire nekem való volt ez a kötet, hogy ilyen hosszan képes voltam írni róla. Azt hiszem, máris megvan az év könyve nálam.
Nem voltam ismerős Polcz Alaine környékén. Persze tudtam ki ő, hallottam róla, munkásságáról, láttam a könyveit, de nem érdekelt különösebben. Mikor meghalt újból sokat írtak róla és életéről, akkor figyeltem fel a sokak által emlegetett Asszony a frontonra. Aztán nagyon sokáig csak kerülgettem, mert úgy éreztem, venni kell hozzá a bátorságot, hogy mindazok után, amiket megtudtam róla, el is olvassam. Most mégis megtettem és azt kell mondani, hogy megérte.
Nem egy sétagalopp a könyv. Polcz Alaine első házasságának kezdetéről ír, ami egybe esett a második világháború utolsó évével. Egyértelműen terápiás jellegű a mű, olyan, mintha szüksége lenne rá, hogy ezt így végre leírhassa, hogy mindaz, amit egészen eddig (fél évszázadig!) magában tartott, végre nyilvánosságra kerüljön és mindenkiben tudatosodjon, hogy azok a dolgok a nőkkel a második világháborúban valóban megtörténtek, nem csak mese, urban legend amit az előző érában el kellett hallgatni, hiszen minket felszabadítottak az oroszok. Adott hát egy fiatal lány, aki férjét követve elhagyja Erdélyt és Magyarországon igyekszik meghúzni magát, amíg véget ér a háború. Csakhogy sikerül pont a frontvonalon menedéket találniuk, ahol aztán naponta változik, éppen kié a terület, németeké, oroszoké vagy a partizánoké... Így aztán személyesen tapasztalja meg, hogy viselkednek a felszabadító hadsereg katonái a nőkkel.
Nagyon erőteljes próza, mert annyira tárgyilagos, láthatólag nem irodalmiasságra törekszik, sőt az elején kicsit fura is a rengeteg tényközlő kijelentő mondat, ami később képes arra, hogy valami ésszerű keretet adjon annak amiről szól, annak az embert próbáló tébolyult pár hónapnak. Polcz Alaine tehetségét mutatja, hogy mégis hihetetlenül stílusos tud lenni. S ami a legfőbb erénye, hogy ember tudott maradni, pedig nagyon könnyű lett volna inkább feladni azt és úgy tenni mint olyan sokan: fejet elfordítani, homokba dugni, elállatiasodni.
S érdekes, hogy a kötet, amit olvastam (Pont kiadó Conflux sorozata) tartalmaz két utószót, az egyiket az orosz fordító írta, a másik pedig egy román kiadáshoz készült elemzés. Mindketten mást emelnek ki a könyvből. Egyikük az oroszság kérdését, azt, hogy ő most egy ilyen mű fordítása után hogy tud ezzel leszámolni, másikukat pedig az zavarta, hogy ábrázolja a 40-es évek magyar-román kapcsolatát az író.
Felkavaró egy könyv volt számomra is, azt kell mondanom, pedig én nem a 90-es években olvastam, amikor még nagyobb lehetett a hatása.
Mint kezdő szülő természetesen én is bevágtáztam párszor a könyvtárba aztán hazajöttem több kilónyi kötettel, amiket vagy elolvastam, vagy csak átlapoztam, vagy el is olvastam, esetleg még meg is vettem, kikönyörögtem ajándéknak stb. Szóval volt miből mazsolázni. S az is evidens volt, hogy ilyenkor az ember belefut a két nagy magyar névbe: Ranschburg Jenőbe és Vekerdy Tamásba. Persze már korábban is hallottam róluk, de igazán az elmúlt 3 évben igyekeztem ismerkedni elveikkel, vagyis inkább tanácsaik érdekeltek, mert mégis hogy a fenébe neveljem a fiamat?
Ebben a könyvben pedig mint emberekkel lehet megismerkedni velük. Meg arról, hogy mik az alapvető elveik és mégis mi történt velük az elmúlt 17 évben, a rendszerváltás után? Hogy élték meg az egészet? A beszélgetőskönyv teljesen jól van felépítve. Mert mennyire érdekes már, hogy ez a két ember ugyanabban az évben (1935) született, szinte ugyanolyan háttérrel (ami a származásukat illeti) indult el, mindkettejüknek komoly élményei kapcsolódnak a második világháborúhoz és 56-hoz. S bár még megtudhatjuk, hogy mikor nősültek és hány gyerekük van, igazából az életrajt a pályaválasztással véget ér. Konkrét dolgokról már csak a Rendszerváltással kapcsolatban van szó. S mindeközben rendszerint oda lyukadnak ki mind a ketten, amivel foglalkoznak: gyerek, család, iskola, pszichológia.
A rajongó postot Kadarm már megírta (amúgy tőle kaptam a kötetet). Annyit tennék hozzá, hogy engem kifejezetten idegesített anno a Családi körben okoskodó tanárbácsi, nekem az egész inkább volt érdekes film és vártam volna a végkifejletet, de én - mondhatni - mintacsaládban nőttem fel. Vekerdy könyvét olvastam, valamint rendszeresen nézem a cikkeit a Nők Lapjában, de nekem ebből a kötetből igazából Ranschburg került ki győztesen. Ő az, akivel eddig a fentiek miatt nem foglalkoztam, de már a tévéről szóló kötete is tetszett (a hozzáállása a témához itt is szerepel), ezek után azonban szeretném még fellapozni a Szülők könyvét is, amiről itt még csak beszél, de azóta már megjelent, s megnézem a húgomtól kapott Szülők lettünk-öt is, ami eddig csak porosodott a pocomon.
Kategóriák: 10, Férfi író, Gyermeknevelés, Ismeretterjesztő, Magyarul, Olvastam 2008ban
Tavaly a Selyem és a Novecento után a Tengeróceán bármennyire is szép volt a címe kicsit nehezebb falatnak bizonyult. Annyira, hogy bár hetekig a polcomon volt a City, nem volt kedvem elolvasni. Most a Harag-várakkal kicsit ismét odakerült Baricco a kedvencek közé.
Bariccora annyira jellemzően ez se egy túl hosszú könyv, mégis rengeteg dolog van benne és az ember szinte minden oldalon talál 2-3 idézhető passzust. Van egy város, valahol Európában, Quinnipack, valamikor a XIX. század derekán, ahol különös karakterek laknak. Az üveggyárat üzemletető Rail úr vesz egy mozdonyt, hogy mindenki megtapasztalhassa a száguldás élményét. Hosszú útjairól való visszatértét rendületlenül várja csodaszép felesége Jun, aki még akkor is kitart mellette, amikor Mormyval tér haza, aki nem más mint a férj balkézről született fia. A városban lakik még Pekisch, aki feltalálta a humanofont és akinek az élete a zene, holott nincs saját hangja. Ő és főbérlője nevelik Pehnt, akinek az a feladata, hogy belenőjön az apjától örökölt zakóba, s amikor ez megtörténik és beteljesíti a sorsát, elhagyja a várost és normális ember lesz belőle. Az üveggyár lelke az öreg Andersson akinek találmánya arra inspirálja Hector Horeut, hogy megalkossa a Crystal Palace-t.
Hát már így leírva is nem tűnik az egész tabló gyönyörűnek? Életek és alakok, mesék és történetek, találmányok és építmények szövevény ez az egész regény. S ráadásnak még ott van Baricco stílusa, a prózában írt költészet, amit magyarul is kiválóan ad vissza Székely Éva. Nekem legjobban a vasút köré épülő történetben lévő ritmusok tetszettek, mintha épp egy vonat zakatolását hallottam volna, míg olvastam ezeket a részeket.
Kategóriák: 10, Férfi író, Magyarul, Olvastam 2008ban, Regény
Még márciusban Fabien oldalán olvastunk a Ranschburg könyvről, s a
párom rögtön kijelentette, hogy ezt nekünk is meg kell szerezni. Miután
megtörtént, ő szinte azonnal kiolvasta én meg BKVs könyvnek eltettem a
táskámba, de keveset utazgattam, olvasgattam, úgyhogy csak most
sikerült végeznem vele. Fabien nagyon részletesen kiemelte amit
fontosnak talált. Mi elsősorban a számítógépes rész iránt érdeklődtünk,
lévén nincs tévénk. Utána persze megegyeztünk, hogy mivel nem az
ördögtől való szerszám, sőt megfelelően szelektálva, aktív nézéssel
kimondottan hasznos is lehet, majd szerzünk és reméljük, hogy megfelelő
tévézési szokásokat tudunk kialakítani a gyereknél.
Ranschburg szerint az egyik legfontosabb dolog, hogy mindig beszéljük meg a gyerekkel azt amit megnézhet, mondjuk el a véleményünket, ugyanígy elemezzük ki azt, amit látott, mert így elkerülhetők lesznek a tévézési csapdák, s elérhetjük, hogy gyerekünk szabadidejének ne a legnagyobb részét töltse ki a képernyő bámulása. Épp ezért elektronikus pórázkénz se használjuk. Na és persze érdemes összekapcsolni a tévézést az olvasással is (manapság ez nem is nehéz, hisz Kisvakondtól Thomason át Pettsonig minden megjelenik könyvben is és nem kevés közülük színvonalas mű nyomtatva is). Na és persze a legfontosabb: nem elfelejteni, hogy a szülő egyben modell is, tehát magunknak is úgy kell viszonyulnunk a televízióhoz, számítógéphez, internethez, ahogy szeretnénk, hogy a gyerekünk is fejlődjön. Talán ezt a legnehezebb megvalósítani.
Egyébként a számítógépről még jóval kevesebb
dolgot szedett össze Ranschburg, mint a tévézésről, mint ahogy maga is
bevallja, főleg azért, mert nem ért annyira hozzá. A netfüggést tartja
talán a legkomolyabbnak, amikor a gyerek elhanyagolja a valós életet a
különböző játékokban vagy internetes klubokban megismert barátok miatt.
A szülőnek oda kell figyelnie és amint észre veszi a figyelmeztető
jeleket (kevesebb otthonról kimozdulás, kortársakkal nem barátkozás,
hobbik, sportok feladása stb.), lépnie kell. Ha másképp nem, szakember
segítségével.
Máshol meg arról ír, hogy a tanulási folyamatok, amiket például a számítógépes játékok követnek igazából az iskolákban is beépíthetőek lehetnének az oktatásba. Szóval itt se vet el mindent, mint a tévénél, hogy bármi rossz, amihez képernyőt adnak.
A legutóbbi ifjúsági könyv olvasása után vettem észre, hogy a helyi FÉSZEKben éppen árulnak a Piknik sorozatból könyveket. Kíváncsian lapoztam bele a másik Katherine Patersonba, ami ki volt téve, s mikor kiderült, hogy Göncz Árpád fordította, azonnal megvettem. S egy délután kiolvastam. S azt kell mondanom, hogy megérte bőven azt a 100 forintot a kötet.
Galadriel Hopkins (Gilly) nevelőszülőktől nevelőszülőkig vándorol, s megtanulta már 12 éves korára, hogy akkor csalódik legkevésbé, ha nem vár sokat. Sőt inkább sportot űz abból, hogy másokat (tanárokat, gyerekeket, szociális gondozókat stb.) megbotránkoztasson, senki se tudjon kiigazodni rajta, s ami fontos közel férkőzni hozzá. Aztán valahogy mégis a legújabb helyén valami megváltozik. A túlsúlyos Mrs. Trotteren, aki már vagy 20 éve nevelőszülő és környezetén (a kicsit lassú William Ernesten, a vak és fekete Mr. Randolphon, valamint Ms. Harrison a tanárnőn) pont a híres nagymenő Gilly Hopkins nem tud kiigazodni. S ahogy telnek a hetek ez a fura kis társaság igazi családdá alakul. Ám mint minden gyerek Gilly is az igazi anyukáját várja, hogy eljöjjön érte, s amikor már úgy tűnik minden sínen van, megkapja amit kíván. De nem biztos, hogy jól jár az ember, ha az álmok valósággá válnak.
Szóval igazán tiniknek szól az élet nem kevés nagy kérdéséről, de nem szájbarágósan, hanem felnőttként, egyenrangú félként kezelve az olvasót. Mivel jó a sztori, a fordítás is, gyanítom, hogy az előző Paterson regényt a kissé elnagyolt kezelés lökte a középmezőnybe, pedig elvileg a Híd Terabithiábant tartják az írónő fő művének. A Nagy Gilly Hopkins mindenesetre jó befektetés volt, remélem egyszer majd a gyerek is elolvassa és szeretni fogja.
Ian McEwan a kortárs angol regényírók között is immár klasszikusnak számít,
s bár az Ulpius ház már több mint egy éve kiadta leghíresebb regényét
(megjegyzem klassz borítóval, amit náluk mindig külön ki kell emelni), most
újra a boltokba kerül, hisz a jövő héten jön hozzánk is a film, amely immár Arany
Glóbusz díjas, jó eséllyel indul az Oscar díj jelöltek között, szóval Kiera
Knightley hátha kapósabb a fedélen mint a meztelen hölgy.
Egyébként a film trailerét látva úgy tűnik, nem alkudtak meg a készítők, szóval meg fogom szervezni, hogy megnézhessem, ugyanis a regény lenyűgözött. Bár lassan indul, az első rész, ami a kötet felét teszi ki 1935-ben játszódik egy hihetetlenül forró napon egy középosztály béli angol család vidéki otthonában . Hazavárják a hétvégére a legidősebb fiút és barátját, érkeznek a problémás unokatestvérek, a család legfiatalabb tagja, Briony pedig egy színdarabbal készül az eseményre. A 13 éves lány élénk fantáziájának köszönhetően azonban ezen a napon megváltozik sok ember élete. Birony tanúja lesz egy jelenetnek nővére és a takarítónő fia között, amit teljesen félreértelmez, s ezt követően más szemmel néz Robbie Turnerre, s mivel több szál is összefonódik, a kislány pedig egyre inkább saját félelmeit látja igazolva, hazudik. S hazugságával összezúzza több ember életét, álmait is. A hosszúra nyúló bevezető a bűnig több nézőpontból építi fel a történetet, olyannyira beleéli magát az ember, hogy aztán már én is a körmöm rágtam. Az addig lassan folydogáló történet a második részben jobban beindul. Megtudhatjuk, mi történt a szereplőkkel, hol vannak 5 évvel később.
A befejezés pedig, az epilógus… a vezeklés és írói hitvallás nagyon odateszi az egész történetet, ahova való: 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz-ba.
McEwantól még mást nem olvastam, pedig elég régóta van a pályán, és tényleg azt kell mondani, nem hiába: a stílusa, a nyelvezete és a mesélőhajlama lenyűgöző. Levadászom a magyarul megjelent regényeit, aztán talán majd neki merek állni angolul is.
Margaret Lea magányosan dolgozik apja antikváriumában, s néha életrajzokat írt régi írókról, akik kívül estek az igazi irodalmi palettán. Egy nap levelet kap Anglia legrégebb óta pályán lévő, legnépszerűbb, s legtermékenyebb írónőjétől, Vida Wintertől aki felajánlja neki, hogy megírhatja az életrajzát. Miután Margaret, aki maga inkább a klasszikus regényeket szereti elolvassa Miss Winter pár könyvét és rájön, hogy az írónő még soha senkinek nem mesélt az életéről, hisz vagy egy tucat történet kering származásáról, múltjáról a sajtóban, eléggé érdeklődő lesz ahhoz, hogy vonatra üljön és Yorkshire-be menjen. Az idős, visszahúzódóan, csupán két alkalmazottal élő, már beteg híresség pedig úgy tűnik, az igazat meséli el arról, hogy ki ő és honnan jött. De még mindig teli van titkokkal és Margaret megpróbál a szavak mögé látni, s nyomozni is.
Az van, hogy én pont az ilyen regényeket imádom. Szerintem senki, akinek életében meghatározó regények voltak a Bronte nővérek művei, főleg a Jane Eyre meg az Üvöltő szelek, valamint a Manderley ház asszonya, nem tudja kivonni magát A tizenharmadik történet varázsa alól. A főszereplő saját kis történetét magába zárva tolmácsolja Miss Winter életét, arisztokrácia, visszavonult, őrült ősök, titokzatos, fura események, mindez valahol az időben lebeg. Mert bár kétségtelen, hogy napjainkban játszódik a kerettörténet elvégre van taxi, vonat, építkezésen sárga sisak, de csak 1x említik a számítógépet és mindenki kézzel, ceruzával ír és postán levelez, de sehol semmi dátum, semmi viszonyítási pont világháború, koronázás, történelmi események, csak évek, évtizedek említése.
Azt hiszem, valami hasonlót írna Charlotte Bronte vagy Daphne du Maurirer ha ma élne.
A Novecento ismét egy rövid könyvecske, megint csak lírai, de most egészen más stílusban, mint amilyen a Selyem volt. Baricco eredetileg monodrámának írta, színpadra, s itthon is nagy sikerrel ment Csuja Imre előadásában.
A történet elbeszélője igazából nem is a névadó főszereplő, hanem egy trombitás, aki felkerül a hajóra és összebarátkozik Novecentóval, a világ legnagyszerűbb zongoristájával (legalábbis akik hallották, ezt mondták róla). Ez a zongorista azért különleges ember, mert sose járt még szárazföldön, kizárólag a Virgine hajón játszik. Novecento a 20. század szülötte, 1900-ban látja meg a napvilágot, a hajón hagyják, ahol felnevelik, ahol megtanul zongorázni, s ahol a sikereit aratja.
Igen, az ember szinte látja az egész történetet, hallja a trombitás elbeszélését, odaképzeli még a zenét és az óceán zúgását is. Már ott figyel a polcon a Tengeróceán is. Csak kicsit olvasok mást is, mert rájöttem, ha gyorsan falok valakit, akkor hamar megunom.
Ez a rövid, nem egészen 100 oldalas könyv gyorsan olvasható és szinte már a vershez közelít nyelvezetében, főleg ami az ismétlődő leírásokat illeti. Az első könyv, amit Baricco-tól olvastam, de azt hiszem ha a többi is ilyen, és amint olvastam, igen, nem ez lesz az utolsó. A történet szerelemről, vágyakozásról, szenvedélyről és elszalasztott lehetőségekről mesél líraian.
A selyemgyártással folgalkozó dél-franciaországi városka, Lavilledieu nehéz helyzetben van a XIX. század második felében: a selyemhernyó peték nemcsak Európában de már Afrikában is fertőzöttek, a gyárak akár csődbe is mehetnek. A főhős, Herve Joncour Japánba indul, hogy az elzárt országból petéket csempésszen ki, s ezzel a város selyemipara ne omoljon össze. A hosszú út sikeres, Herve Joncour egy japán nemestől vásárol kiváló minőségű petéket, és egy titokzatos, európai kinézetű nő szinte egy pillantásával elvarázsolja. Vajon ki ez a nő? Milyen titkokat rejteget? Herve Joncour miatta tér vissza többször is Japánba, s észrevétlen marad számára felesége, Helene szenvedése.
A történetet Baricco nyelvezete teszi elvarázsolttá, leírásai szinte minden érzékszervet megérintenek, az olvasót elvarázsolja és belefeledkezik a meseszövésbe. Olyan mint valami régi mesemondó, csak a hangjával is képes lebilincselni a közönségét.
Anna Gavalda novelláskötete
után éreztem, hogy a regényeit is el kell olvasni. A második került a
kezembe, s meg kell mondani, pont ugyanúgy ragadott magával mint a
rövid történetei. Két nap alatt a végére értem, ami lássuk be egy két
és fél hónapos gyerek anyjaként nem semmi teljesítmény. Még az éjszakai
etetést is szívesen fogadtam, hisz akkor is belefeledkezhettem a
történetbe.
Camille, a vasráccsal is alig 40kg-t nyomó művész magányosan él egy 15 négyzetméteres padlástérben, alig eszik, éjszakánként pedig takarítónőként dolgozik, nappal alszik, s leginkább az anyjával való találkozást kerüli. Aztán amikor megbetegszik a régi bérházban lakó fura, félénk, dadogós alak, Philibert jön a segítségére, magához veszi és ápolni kezdi. A fiú igazi arisztokrata, elszegényedett persze, de a szülei arra nevelték, hogy legyen büszke a címére, s egyáltalán nem találja helyét a XXI. Században. Örökösödési huzavonából kifolyólag él egy hatalmas lakásban, albérlője egy mogorva szakács, Franck, akit csak a motorok és a nagymamája érdekel. Különös, ellenségeskedéstől se mentes hármasukból aztán igazi kis család lesz. Ha már az, ahova születtek nem töltötte be ezt a szerepet, találtak maguknak egy másikat, ami kiteljesül, mikor a nagymama is beköltözik, s ezzel a fiatalok megszépítik az idős hölgy utolsó hónapjait.
Gavalda pörgős párbeszédekkel tarkított regénye az első oldaltól kezdve beszippantott és nem engedte, hogy letegyem. De tényleg alig bírtam elszakadni ezektől az emberektől, s igenis nekem jól esett, hogy nagy hepiend lett a vége, mert megérdemelték. Az élet lehet ilyen is, hogy a legmélyebb pokoli bugyorból ha egyedül nem is, de másokra támaszkodva, meglátva bennük a jót, előmerészkedve a csigaházból nagy meglepetés érheti az embert és nagyjából megtalálja az egyensúlyt az életében
Áprilisban mutatják be a regényből készült filme t Franciaországban, s nem meglepetés, hogy Camille-t Audrey Tatou fogja játszani.
Ljudmila Ulickaja Szonyecska című kisregényével jelent meg
az irodalmi életben, ráadásul rögtön Franciaországban, ahol előbb adták ki
írását, mint Oroszországban. Nálunk most utolsóként adta ki a Magvető ezt a 92
oldalnyi női sorsot az írónő korábbi regényei (Kukockij Esetei, Médea és
gyermekei, Életművésznők, Vidám temetés) után.
A címszereplő csúnyácska Szonyecska nagyon korán a könyvek rabja lesz, még tinédzserként fordul el a való világtól, hogy az irodalomba, az orosz klasszikusokba meneküljön és mi sem természetesebb, hogy könyvtáros lesz belőle. Körülötte zajlik a mozgalmas szovjet történelem, a 30-as évek után kitör a világháború, de ő marad a könyvraktárban még családja kitelepítése idején is. Itt talál rá véletlenül a lágereket és a nyugatot megjárt, de hazájában el nem ismert festő, Robert Viktorovics, aki feleségül veszi. A lányt hirtelen boldogság önti el, amelybe legalább annyira beleveti magát, mint az irodalomba, lányáról, férjéről való gondoskodás mellett szinte észre se veszi, hogy Baskíriába telepítik ki őket, majd fokozatosan kerülnek egyre közelebb Moszkvához, ahol aztán sikerül letelepedniük. Szonyecska végig úgy érzi, hogy meg sem érdemli a Sorstól amit kapott. Még amikor nevelt lánya elcsábítja a férjét, akkor is csak Robert Viktorovics boldogságát nézi, aki élete alkonyán utolsó esélyt kapott, ráadásul új múzsája hatására újból festeni kezd.
Szonyecska ismét egy felejthetetlen orosz hősnő, akinek életét 92 oldalban is úgy tudja megírni Ulickaja, hogy méltó társa lehet a nagy orosz klasszikusoknak.
Neil Gaimanben az a jó, hogy a különböző történeteihez képes alakítani elbeszélő stílusát. A Stardust felnőtteknek szóló tündérmese s már szinte lírai, mesei prózájával képes elvarázsolni az olvasót.
Angliában van egy kis falu, Fal, amely határos Tündérországgal, csupán egy vastag kőfal válassza el tőle, amelynek átjáróját éjjel-nappal őrzik a falusiak, s csupán a 9 évente megrendezendő vásárok alkalmával keverednek valamennyire a határ két oldalán élők. A XIX. Század közepén játszódó történet főhőse a naív, romantikus Tristram Thron, aki beleszeret a falu legszebb lányába, Victoriába, s romantikus lángolásában komolyan veszi imádottja évődését, s megígéri, hogy megszerzi neki a hullócsillagot, amit együtt láttak leesni az égről. Csakhogy a csillag Tündérország területére esik, tehát Tristramnak át kell kelnie a falon. A hullócsillagra azonban másoknak is fáj a foga, tehát nem a fiatalember az egyetlen, aki próbálja megtalálni.
A csillag pedig igazán nem az, amire bárki is számít. Az egyszerű szerelmi történetként induló cselekmény egyre inkább a főhős fejlődéstörténetévé válik, mert a fiatalember egyre többet tanul meg magáról, a világról, s felnő, miközben igyekszik teljesíteni az ígéretét.
Gaiman több jelenetben és eseményben is aláhúzza, hogy ez bizony felnőtteknek szóló mese, s inkább hasonlít a Grimm testvérek történeteire, hisz ahogy maga is nyilatkozza a kötet végén lévő interjúban, hogy a mesék annak idején nem gyerekeknek készültek, csak később lettek azzá alakítva.
2007 tavaszán pedig mozikba kerül a regényből készülő film.
Neil Gaiman művei nem igazán jelengettek meg magyarul
(Amerikai Istenek, Tükör és Füst, valamint a Terry Pratchettel írt Isteni
próféciák azt hiszem a teljes paletta), s úgy döntöttem, nem várok tovább, hogy
a Neverwhere-t lefordítsák, inkább elolvasom angolul. Pláne, hogy Isolde
többször is áradozott róla, na és persze mert kedvenc városomban játszódik.
Richard Mayhew fiatal üzletember, éli hétköznapi életét, könnyedén irányítja őt a barátnője, jövője belátható. Éppen a menyasszonya főnökével készülnek vacsorázni, mikor is az utcán szó szerint belebotlanak egy sebesült lányba. Richard önzetlenül segít, s ezzel az élete teljesen felfordul. Megszűnik létezni a világban, s a London alatti párhuzamos árnyékvilágban találja magát, ahová az elveszett, elfeledett emberek, helyszínek kerülnek. Abban a reményben, hogy visszakaphatja normális életét csatlakozik hát a megmentett lányhoz, Door-hoz, hogy megtalálják, ki ölette meg a családját és miért. Társaságuk kiegészül még a szélhámos Marquis of Carabas-szal, aki különböző szolgálatai fejében nagy szívességeket kér, valamint Hunterrel, a titokzatos nővel, aki testőrködik és csak a legnagyobb szörnyekre vadászik.
A föld alatti London titokzatos és fantasztikus hely, hemzseg különböző fura figuráktól, helyszínektől, eseményektől, amelyek hol emlékeztetnek azokra a látványosságokra, amiket akár a turista is felfedezhet, hol szó szerint értelmezhetőek, de van, hogy valami egészen mást takarnak.
Gaiman hihetetlen fantáziával írta meg ezt a különös földalatti Londont, s az ott lakókat. Igazi dark fantasy területet alkotott a térképen és útikönyvekben található nevekből. Nem is tudom, hogy lehetne lefordítani, mit is takar az Earl’s court, miért is hangoztatják, hogy „Mind the Gap”, hogy Old Bailey és Hammersmith emberek, s Knightsbridge rossz környék. A legemlékezetesebb alakjai a könyvnek pedig a középkori választékossággal beszélő és gondolkodó bérgyilkosok.
Az eredetileg BBC tévésorozat forgatókönyvét, amit szintén ő jegyzett, írta át Gaiman regénnyé, s a kötet előszava szerint ez az író kedvenc szövege (többszöri kiadások, átírások összegyúrt, letisztult változata), amit véglegesnek tekint, s az előszó szerint reméli, hogy bár nem szokott folytatásokat írni, előbb utóbb visszatér ebbe a világba.
Libby Purves a BBC 4-en műsorvezető, s két gyermek anyjaként írta meg ezt a túlélő könyvet, kezdő anyáknak. Amiben eltér a komoly hangvételű gyereknevelési könyvektől, hogy könnyedén, humorosan láttatja az anyasággal, az első 3 évvel járó gondokat. Nem állít fel általános szabályokat, csak leírja saját és a baráti körének tapasztalatait, s a végső következtetés az, hogy nem érdemes mereven ragaszkodni hagyományokhoz, hanem a józan ész határain belül mindenki alakítsa úgy az életét és a gyermekeiét, hogy mindenkinek a legkellemesebb legyen.
Ugyanakkor teli van jobbnál jobb ötletekkel, ami nem biztos, hogy mindenkinek eszébe jutott volna, de olvasva, hogy másnál bevált sorra döbbentem rá, hogy jééé, ez nem is butaság.
Persze vannak nagyon olyan tanácsok és megjegyzések, amik igazán az angliai helyzetre alkalmazhatóak (a dadák és bébiszitterek hálózata, a bölcsödék és óvodák hiánya, lakásbeosztás stb.), de a lényeget ki lehet szűrni belőle. Nem szabad stresszelni, s a tökéletességre törekedni, mert úgy csak a saját dolgunkat nehezítjük meg.
A sorozat 22. részével elérkezett a magyar kiadó is oda,
hogy utolérte az amerikai megjelenéseket. S Nora Roberts (aki J. D. Robb
álnéven írogatja ezt a futurisztikus sorozatát) bármennyire is termékeny író,
évente 2-nél több In Death könyvet ő se jelentet meg. Ez most már azt jelenti,
hogy mi se olvashatunk 3-4 krimit.
Az előző rész komoly témájához képest itt most sokkal hagyományosabb detektívregény-keretek között mozgunk. 2059 karácsonya előtt egy idegen nő állít be Eve Dallas hadnagy irodájába, és azt álltja, hogy az anyja. Hamarosan kiderül, hogy Trudy Lombard az idegen, aki húsz éve fél évig volt nevelőanyja a detektívnek, méghozzá olyan nevelőszülő, akitől az amúgy is hatalmas traumán átesett kislány megszökött. Eve visszautasít minden közeledési kísérletet, de a találkozás és a felelevenített emlékek mélyen megrázzák ezt a kemény nőt is. Roarke, a férj azonban hátsó szándékokat is gyanít a hirtelen felelevenedő nevelőanyai érdeklődés után, s neki lesz igaza, alig 24 órával azután, hogy Trudy felkereste a nejét, megjelenik nála is. Itt már zsarolás a téma, a nő azt mondja, hogy nem árul el semmit az igen tisztelt rendőrnő múltjáról 2 millió dollárért cserébe. Roarke természetesen elutasítja a követelést, mint ahogy Eve se lenne hajlandó még egyszer szóba állni a nővel. Azonban hamarosan holtan találják a szállodai szobában Trudy Lombardot. Úgy tűnik, másnak is akadtak vele gondjai. Eve-nek és Roarke-nak saját ártatlanságát is be kell bizonyítania, amellett, hogy megtalálják vajon ki másnak lehetett érdeke, hogy Trudy Lombard eltűnjön az élők közül.
Eve a szokásos csapatát összekapva nyomoz, közben pedig a karácsonyi ünnepekre kell készülnie, ami neki, aki utál vásárolni, nem a világ legegyszerűbb dolga.
Igazi kamaradarab, detektívtörténet a sztori, leginkább a másik nagy kedvencemre, a Halál szemtanúira hasonlít. Visszafogottság, izgalom és igazi nyomozás.
Egy szeleburdi, kócos, csupacsont anya mikroszkopikus méretekkel, aki kávé, porok, cigaretta háromszögében egyszerre próbál írni, telefonhoz menni, gyerekekre felügyelni, konyhai katasztrófákat elhárítani, háztartást vezetni; három istenadta, pontosabban istenverte gyerek; egy javakorabeli kutya; egy lerobbant kocsi, egy rendhagyó háztartási alkalmazott és „én, aki a család egyetlen normális tagja vagyok, jóllehet nõm gyakorta olyképpen viselkedik, mintha legszívesebben pszichoanalízisbe küldene. – Egyetlen gyerek – sóhajtja fejcsóválva. A feleségem szerint ugyanis az embernek, hogy megközelítõleg normálisszámba mehessen, legalább két testvére kell hogy legyen. Neki volt valami öt, minek következtében õ aztán szupernormális, ami viszont komplett õrültet jelent” – köszön be Brunella Gasperini családi trilógiájának elsõ krónikása, a férj. Egy milánói família zûrös életének nagyjából fél esztendejét meséli el. Az ellenállhatatlan humorral, szellemesen megírt történetfüzérben sok az önéletrajzi elem.
A Szél árnyka című regény egy titokzatos könyvről, s annak még titokzatosabb írójáról szól. Minden együtt van benne, ami manapság egy bestsellert sikeressé tehet, történelmi regény, humor, titkok, rejtélyek, szenvedélyes szerelmi történet, s mindenből a duplája.
A főszereplő, Daniel Sempere apja antikváriumot vezet Barcelonában. Kettesben élnek, mert a kisfiú 4 éves korában elveszítette az édesanyját, s aki még mindig mindkettejüknek szörnyen hiányzik. Egy délutánon, 1945-ben idősb. Sempere elviszi az alig 11 éves fiat egy helyre, amit az Elfeledett Könyvek temetőjének hívnak, s ahonnan a fiú magához vehet egy kötetet, mert ez a tradíció, s minden első látogatót megillet egy könyv, amit adoptálni kell és meggyőződni róla, hogy sose fog feledésbe merülni. Daniel egy Julan Carax nevű író regényét, A szél árnyékát válassza ki, vagy talán éppen ő lesz kiválasztva a könyvpártfogó szerepére.
Daniel teljesen beleveti magát a regénybe, aminek rémregény-szerű tartalmáról sok mindent meg nem tudunk, s hamarosan Carax további művei után kezd kutatni. Úgy tűnik, az író spanyol származású volt, az 1920-as 30-as években Párizsban élt, és a könyveit szinte lehetetlen manapság már megtalálni. A pletykák szerint egy sötét figura felvásárolta az amúgy se túl sok példányszámban megjelent regényeket, könyvtárakból és magángyűjteményekből pedig eltűntek ezek a könyvek. A titokzatos ember, aki elégetett minden fellelhető Julian Carax regényt Lain Coubert névre hallgat, ami nem ismeretlen Daniel számára. A szél árnyékában ugyanis ez az ördög neve.
Daniel elkezd nyomozni Julian Carax után és úgy nő fel, hogy életének egyik mozgatórugójává válik megtudni minél többet erről a különös íróról. Közben a fiú élete kezdi furcsán imitálni azét, aki után kutat. Még azok is, akik ismerték Caraxot utalnak rá, hogy Daniel kicsit hasonlít az íróra. Lassan egyre inkább úgy tűnik, hogy aki cask ismeretségbe került Carax-szal az elszegényedett, megőrült vagy meghalt. S van egy titokzatos ház, amelyet senki se akar megvenni, s állítólag szellemek járják.
Danielt szinte elsodorják a történések, s ő egyre jobban belebonyolódik és hamarosan úgy tűnik, hogy nemcsak saját de szerettei életét is veszélyezteti nyomozásával. Mert a véletlenek mégse véletlenek, s mintha minden egy nagyobb terv része lenne.A baljóslatú eseményeknek pedig az elképesztő, döbbenetes spanyol polgárháború ad keretet.
Aki szereti a titokzatos, rejtélyes, ugyanakkor megható és izgalmas regényeket annak nem fog a könyv csalódást okozni. Zafón prózája pedig igazán magával ragadó és az ember legszívesebben egy ültő helyében elolvasná az egészet.
A Mózes egy huszonkettő az ótestamentumból vett Ábrahám és Izsák történetének feldolgozása, a generációk közötti ellentétekről szól.
Egyetlen nap leforgása alatt, amely Gál Hugi esküvőjének előestéjétől az esküvői ebéd végéig szól megismerhetjük a fiatalok és az öregek és vének A gyerekek nem akarnak áldozatok lenni, nem akarják, hogy ugyanaz legyen velük mint a szüleikkel, nagyszüleikkel. A szüleiknek nem volt fiatalsága, hisz a háború, a személyi kultusz megmérgezte azt, s azt akarják, hogy ezért tiszteljék őket a gyerekek, de az, hogy lépten-nyomon felhozzák nekik, mennyi mindent áldoztak fel azért, hogy úgy-ahogy utódjaik jól éljenek, csak még jobban elidegenítik maguktól a fiatalokat. Akik bonyolult, de kiváló emberismeretről tanúskodó tervet eszelnek ki arra, hogy megőrizzék fiatalságukat és helyük legyen a világban. Természetesen, mint minden fiatal, ők is elkényeztetettek, beképzeltek és senki más nem érdekli őket csak saját maguk. Szabó Magda megint olyan témát talált, ami nemcsak a 60-as években, de azóta is állandó. Ráadásul ha belegondolunk, az elmúlt 15 évben felnövő generáció ugyanígy lázad a szülők és az ő élettapasztalatuk ellen. Abszolút aktuális a regény még ma is.
