Nekem mindig van egy csomó ötletem. Csak többnyire lusta vagyok megvalósítani. Anyaggyűjtésben, ötletelésben azonban verhetetlen vagyok. Már olyan sok minden jó ötletem volt (csak úgy magánban) könyvekkel, könyvesblogokkal kapcsolatban is. Ja hogy nincs eredménye? Mert a megvalósításához lusta vagyok.

Aztán sikerült egy partnert találni az ötletekhez Natasha személyében, amit aztán Anna és a freeblog is felkarolt, úgyhogy megszületett a Freeblog.hu legújabb aloldala, a könyves.

Egyelőre a tervek szerint hetente más fogja szerkeszteni. Nem én indítok mert a hét kicsit sűrűnek tűnik de majd a jövő héten enyém lesz a gyeplő. Amúgy is Natasha mindig olyan jól megragadja a lényeget.

A Little Black Dress egy jópofa kis sorozat, amiben könnyű, a chicklit-et és a modern románcot ötvöző regények jelennek meg. Sőt, még humoros is néhány cím a kiadványaik közt. Julie Cohen nevével is találkoztam már korábban, azt olvastam róla, hogy könnyen és jól ír, valamint csipetnyi humorral fűszerezi regényeit. Erre a regényére a borító miatt figyeltem fel, aztán a fülszöveg meggyőzött, hogy érdemes egy próbát tenni az írónővel.

Rosie Fox médium. De legalábbis abból él, hogy azt állítja magáról, kapcsolatba tud lépni elhunytak szellemeivel. Igazából persze hazudik, mert mindaz, amiből felépíti egyszemélyes show-ját csupán kiváló emberismeretének és beleérzőképességének, valamint egy kis kutatómunkának köszönhető. Mindenesetre egész nagy sikere van, hiszen amerikai létére Angliában turnézik: kisebb színházakban, művelődési házakban lép fel. Aztán egy este megjósol egy katasztrófát. Amit igyekszik meg is akadályozni, de sajnos nem sikerül neki. Mindjárt megnő az ázsiója és címlapra kerül, teltház előtt lép fel, nem csak a Hihetetlen hírek, de még a The Guardian is küld sajtótájékoztatójára újságírót. 

Na meg megjelenik Harry Blake, aki a Hihetetlen híreknek és a hasonló című tévéműsornak a munkatársa és aki hírhedten szkeptikus. Ki is tűzi maga előtt a célt: leleplezi Rosie-t. Rosie pedig, aki már kezdte éppen rosszul érezni magát, hogy mások kihasználásából él éppen megtalálni látszik önmagát és attól ijed meg, hogy mi van, ha mégse csaló ő, hanem igenis van tehetsége, ezt hogyan tudja bebizonyítani Harrynek aki szerint a lány csak hazudni tud. A férfi pedig, az igazság igazi bajnoka, pedig egy félbetört újságírói karrier van mögötte (a Times-tól csúszott le a Hihetetlen hírekhez).

Kedves könnyeden szórakoztató regény volt, ami ugyanakkor teljesen hihető is. Főleg Rosie, a főszereplő, aki egyes szám első személyben meséli el a történetet volt nagyon jól eltalálva. S igazából a szerelmi szál hozzá és a válságához képest még nem is sikerült elég hihetőre és , de szerencsére az egész médium körítés, betekintés kicsit a színfalak mögé sok mindenért kárpótolt.

Kiadó: Headline Publishing
Sorozat: Little Black Dress
Megjelenés: 2006
Terjedelem: 276 p.
ISBN: 0755334817

Be kell látnunk, hogy ez a trend: vámpírok, természetfölöttiek, paranormális regények, urban fantasy. Valamint azt is észre kell venni, hogy ezeknek a könyveknek jó részét nők írják. Ennek ellenére simán olvashatják pasik is, bár a körítés, reklámok és figyelemfelhívások egyértelműen a csajos irodalomra hegyezik ki a karót (hogy stílusos legyek). Jeanine Frost sorozata is ebbe a vonulatba illik. Cat pedig, a legújabb vámpírvadászunk, egész méltón léphet (a korai) Anita Blake nyomába. 

Catherine Crawfield huszas évei elején jár, egyetemista, vidéki kisvárosban él anyjával és nagyszüleivel. Csakhogy van egy hobbija amit már évek óta űz: vámpírokat öl, méghozzá hatalmas vehemenciával és szülői áldással. Cat anyját ugyanis megerőszakolta egy vámpír és ez a lány származásának a titka: félig ember-félig vámpír ő. Vagy éppen félig szörnyeteg, ahogy az anyja belenevelte és állandó bűntudat gyötri emiatt, meg attól tart, hogy talán előbb-utóbb belőle is előtör a szörny. Ráadásul sose sikerült beilleszkednie igazán a normális emberi életbe, amikor próbálkozott akkor is hatalmas csalódás érte (első szerelem). A vámpírgyilkolászás azonban legalább valami célt ad az életének és még az anyjától is elismerést kap minden sikeres akciója után, s bizony félig élőhalott, félig ember mivolta miatt ezek az akciók sikeresek. Kivéve, amikor egy este emberére, azaz vámpírjára akad. 

Bones többszáz éves vámpír, aki úgy gondolja, a lány dolgozik valakinek, s megöli, ha megtudja, ki a megbízója. Amikor azonban kiderül Cat kevert vére ajánlatot tesz neki: kiképzi, hogy még halálosabb csali és vámpírölő legyen, cserében együtt dolgozik vele. Bones ugyanis szintén vámpírokat öl. Fajtársait igen, de olyanokat, akik nem tratják be az alapvető szabályokat, hogy megmaradhasson a békés párhuzamos létezése a természetfölöttinek és az emberinek. Ráadásul jó sok pénz is van a bizniszben, vérdíj formájában.

Catnek pedig át kell gondolnia eddigi értékrendjét: lehet, hogy nem is minden vámpír gyilkos, gonosz gazember. S ki kell találnia, vállaja-e új önmagát és kapcsolatát (mert persze Bones és Cat között izzik rendesen a levegő), az anyja előtt is.  Amikor pedig rájönnek egy komolyabb konspirációra, kiderül, hogy a vámpírok gonoszságban csak tanulhatnak az emberektől. Szóval nem egyszerű a két világ határán egyensúlyozni.

A magyar kiadással kapcsolatban két észrevételem lenne. Először is, hogy ennek az első résznek nem túl jó a borítója. Az eredeti az elég nyami, ez a csaj viszont nem jön be, igaz a tervezett második kötetnél már jobb a köntös. Másodszor pedig a magyar sorozatcím kicsit poénlelövős. Ha valaki elolvassa a regényt, a végén kiderül, hogy bizony itt keményen jön a folytatás, jól megalapoztak neki a sztoriban, viszont nem feltétlenül az jönne, amit a cím is sugall... Persze, ez így zavaros, de el kell hozzá olvasni a könyvet, hogy megértsük. 

Összességében azonban kiválóan szórakoztam és főleg a vége, a nagy leszámolás, na az hihetetlenül izgalmas volt. Mondjuk az utolsó 20 oldal, ahol már a következő részt készítette elő az írónő kicsit falsul hangzott, de biztos a következő rész olvasásakor ez megváltozik.  Ja meg arról aztán nagy csend volt később, amit az alkukötésnél Bones megígért Cat-nek, hogy megtalálják az apját... 

Eredeti cím: Halfway to the Grave
Kiadó: Ulpius ház
Fordító: Hoppán Eszter
Megjelenés: 2009 (2007)
Terjedelem: 378 p.
ISBN: 9789632542386

Nem sokkal azok után, hogy Isoldénál olvastam a regényről megláttam egy kollegánál a kötetet, épp vissza akarta vinni a FSZEKbe, de rábeszéltem, hogy adja nekem. Túl azon, hogy jó pár könyvblogger írt már elismerően a kötetről eszembe jutott, hogy olvastam én már olyantól is a regényről, akit mélyebben érint a dolog. Nick Hornby fia is autista és a Vájtfülűekben, ahol több ilyen témájú kötetről is ír, Haddon könyvét is értékelte. Mondjuk ő beleköt néhány részbe, de azt hiszem neki joga van hozzá. 

Christopher elhatározza, hogy kinyomozza, ki ölte meg a szomszéd kutyáját, Wellingtont. Ez jó elfoglaltság lehet egy tizenévesnek. Csakhogy Christopher nem akármilyen srác, hanem Aspreger szindrómás, autista fiú, aki szereti a logikus dolgokat, például a matematikát, amiből érettségizni is szeretne, meg ragaszkodik a rendhez és a szabályokhoz, amiket magának állít fel. Valamint az emberi érzelmek előtt teljesen idegenül áll, csak rajzokról tudja azonosítani az arckifejezéseket, nem érti a szóvicceket és nem szereti ha hozzáérnek. Roppant következetes fiú, mondhatni makacs, de igazából nála ez nem érzelmi választás, hanem az állapota hozza így.Például nem szereti a változásokat, nem érti, miért akarnak emberek nyaralni menni, őj helyeket látni, mikor egy szobában is annyi dolog van, amiről nagyon hosszasan és napokig leheet gondolkodni. A könyvben például nagzon sokszor logikai feladványokat, matematikai példákat magyaráz el Christopher és ezek nem unalmas és felesleges részek hanem igenis bepillantást adnak egy hozzá hasonló fiú világába.

Nyomozása végül olyan helyekre és helyzetekbe sodorja, olyan hatások érik, amik megváltoztatnak körülötte sok mindent és talán, mert ez az igazán nagy dolog egy autista gyerek életében, benne is elmozdul valami.

Nagyon jól megírt könyv ez, igazi gyöngyszem, hogy az ember bepillantást nyerhet egy ilyen betegséggel küzdő ember gondolatai közé, ami nekem külön azért is érdekes, mert annak idején pont akkor voltam au pair a családomnál, amikor kiderült, hogy a legkisebb gyerekük autista, szóval valamennyire van fogalmam róla, hogy a másik oldalról miként néz ki a 

Amúgy Haddon írása elvileg ifjúsági  regény, ami rendben is van, de akkor az Európa kiadó miért jelentette meg olyan borítóval amit egyetlen fiatal se fog kezébe venni? Mert mondjuk az angol kiadás ennél jóval vidámabbnak tűnik.

Eredeti cím: The Curious Incident of the Dog in the Night-Time
Kiadó: Európa Kiadó
Fordító: Sóvágó Katalin
Megjelenés: 2004 (2003)
Terjedelem: 260 p.
ISBN: 9630775638

A Vámpíréhség megint csak egy új sorozat első darabja, amelyben természetfeletti lényekkel találkozunk, akik köztünk élnek. Csakhogy itt nem csak vámpírokról van ám szó, hanem mindenféle egyéb lényekről: valkűrök, alakváltók, vámpírok, gohulok, démonok, boszorkányok, lidércek stb. akik egy Szövetséget alkotnak, hogy megóvják magukat az emberektől és biztosíthassák a saját jól megszokott életüket. Mint minden szövetségben itt is vannak ellentétek, régi sérelmek és örökösödési háborúk melyek hol egy fajon belül, hol más fajokkal szemben vívódnak meg.

Például a lykae-k akiket mi vérfarkasokként ismerünk és a vámpírok között mindig is ádáz, véres és kegyetlen harc dúlt. Az utóbbiak vagy két évszázada foglyul ejtették Lachlaint, az egyik vérfarkas klán vezetőjét és kihasználva halhatatlanságát iszonyú kínoknak vetették alá. A férfit 150 évnyi szenvedésből az rángatja ki, hogy végre megérzi közelében van a társa, akit egész addigi életében keresett. Ám amikor megtalálja a nőt, aki beteljesítheti az életét, hatalmasat kell csalódnia. Emmaline (röviden Emma) Troy fiatal, alig 70 éves vámpír/valkűrkeverék, fajtájában az egyetlen: az anyja halálakor megkérte rendjének tagjait, hogy neveljék fel a gyermekét és vigyázzanak rá. Úgy érzi, nem illik be sehova, hisz nem olyan erős és ügyes mint nagynénjei, akik mind csodás harcosok és attól fél, hogy ha a vámpír éne kerekedik felül, akkor meg gonosszá válik. Megpróbál fényt deríteni származására ezért New Orleansból, otthonából Párizsba utazik, ahol úgy tudja szülei is éltek és nyomozni próbál. Azonban egy titokzatos férfi elrabolja és magával viszi Skóciába. Útközben kiderül, hogy ő Lachlain, aki Emmában úgy gondolja megtalálta a társát, ami ellen maga is tiltakozik eleinte, de hamarabb beletörődik, mint a lány, aki küzd egy ilyen kapcsolat ellen. Még meg se találta önmagát máris áldozza fel az életét egy örökké tartó kapcsolatnak? A férfi klánjának tagjai se fogadják örömmel vezetőjük választását, plusz megismerkedésük idején éppen kitört az örökösödési háború, amelybe minden halhatatlan beszáll, hogy eldőljön kié lesz a hatalom párszáz évre a a Szövetségben.

Jó összetett világ ez és sok szereplő van benne, s előreláthatólag a Rend többi tagjának életébe is bekukkanthatunk majd. Úgyhogy a sorozat természetesen nem kerülheti el majd az összehasonlítást J.R. Ward Fekete tőr testvériségével. Azt hiszem biztosan elmondható, akinek az előbbi tetszett, annak Cole Halhatatlanjai talán annyira nem fognak. Nekem ugyan ez a sorozatkezdet jobban tetszik, mint amennyire az Éjsötét szerető bejött anno. Itt ugyanis nincsenek megfosztva a természetfeletti lények azoktól a tulajdonságaiktól, amiket ismerünk (a vámpírok vért isznak, kegyetlenek, a lykae-kből előtör az állat, a valkűrök érzelmileg korlátozottak stb.) de a szex nagyon fontos mindenkinek (a regény első felében ez eléggé ki is derül, prűdebbeknek talán nem is ajánlanám :)). Ráadásul tetszett, hogy Emma szegény szerencsétlen kis nebáncsvirágból, akit mindenki féltett és óvott igazi nővé cseperedik: érzelmileg és fizikailag is megtalálja önmagát. Az általam olvasott két Ward regényben a hősnők bizony eléggé gyenge láncszemeknek tűntek. Plusz a valkűrök viccesek: szeretnek vásárolni, ugyanakkor nagyon zsugorik, nagyon nők. De okosak és használják a technika vívmányait.

Úgyhogy részemről várom a folytatást, a Vámpírszeretőt.

Eredeti cím: A Hunger Like no Other
Kiadó: Ulpius ház
Fordító: Berki Judit
Megjelenés: 2009 (2006)
Terjedelem: 440 p.
ISBN: 9789632542737

Be kell valljam, hogy már olyan régen olvastam a Szél árnyékát, hogy csupán annyira emlékszem belőle, nagyon tetszett. Meg az Elfeledett könyvek temetőjére. Meg Barcelonára és a baljós, elvarázsolós hangulatra. Lassan már mindenki el is felejti, hogy milyen volt az Angyali játszma én meg csak most tudtam megszerezni, elolvasni. De legalább frissítek mindenki emlékezetén:)

A történet eléggé ismeretes már, azt hiszem: adott egy fiatal, tehetséges író, aki teljesen kifacsarja magát, hogy megfeleljen egy könyörtelen kiadó szerződésének. Teljesen felőrlődik, szellemileg és egészségügyileg egyaránt, s amikor szerelmi élete is válságba kerül megjelenik egy titokzatos, külföldi kiadó, bizonyos Andreas Corelli, aki visszautasíthatatlan ajánlatta áll elő: sok pénz, egy évi munkáért, ami az eddigiekhez képest sétagalopp lesz. David Martín, főhősünk pedig igent mond. Csakhogy idővel kezd gyanússá válni az egész új munka: érdekes körülmények között szabadul meg előző zsarnoki munkakörétől, s a háznak, ahol lakik mintha köze lenne valamiképp a munkájához, s úgy tűnik, a történelem ismételni fogja önmagát és bizony az ő életét is titokzatos események és tragédiák kezdik övezni.
David nyomozni kezd, a maga érdekében és egyre szövevényesebbé válik az őt körülvevő eseményháló és egyre több

A befejezés, vagyis inkább a krimi szál lezárása az, ami valahogy egy kicsit rossz szájízt hagyott. Mert bár egy csomó minden el lett magyarázva, meg újabb fordulatos leleplezések történetek, azért elég sok minden az olvasó fantáziájára van bízva. Mintha Zafón nem is akart volna választ adni olyan kérdésekre, mint hogy igazából ki volt ez az Andreas Corelli és mit akart? Mennyire volt épelméjű elbeszélőnk, mennyire hihetünk az egész történetnek? Erről a regényről frissen elolvasva kéne egy jót beszélgetni, hogy mindenki elmondja, mire is gondolt, mire jutott, ki hol vesztette el vagy éppen vette fel a fonalat. Igazi könyvklub alap lehet.

Ami igazán csodás, az Barcelona leírása, ezé az elátkozott, kárhozott városé: a régi gótikus épületek, melyek kapui mögött titkok húzódnak, árnyas sikátoraiban, elfeledett temetőiben szellemek susognak és minden kőhöz valami babonaság, hihetetlen történet fűződik.
Míg a Szél árnyéka az 50es évek Barcelónájában játszódott addig ez a regény, a 20-as és 30-as évek Spanyolországába visz. Amúgy a történet egy kicsit talán előzménynek is lehet tekinteni, hisz Daniel Sempre felmenőiről is megtudunk egyet s mást, s ismét ellátogathatunk az Elfeledett Könyvek Temetőjébe is, csak éppen itt a hely nem játszik olyan fontos szerepet, mint A Szél árnyékában.
Eleinte úgy gondoltam, hogy David szerelmének Christinának alakja nem eléggé árnyalt, egyszerűen nem tudtam megérteni, hogy mi vonzotta hozzá narrátorunkat és miért szeretett bele olyan halálosan. Aztán valahol olvastam, hogy a mániás depresszióban szenvedők tökéletes leírását adja rajta keresztül Zafón, amitől máris elfogadhatóvá vált számomra is a nő alakja és tettei, bár akkor se értettem mi lehett a varázsa. Ellenpontnak ott van Isabella alakja, aki valami csodálatos egy lány és láthatóan az író is élvezettel írta meg őt, meg kapcsolatát Daviddel. Úgyhogy kicsit helyrebillent Az angyali játszma női szereplőinek aránya.
Zafón azonban kétségtelenül mestere a történetszövésnek és atmoszféra teremtésből meg csillagos ötös jár neki. Amíg olvassa az ember a regényt, egyszerűen képes mindenről megfeledkezni teljesen beleéli magát az eseményekbe és csak a végén jön rá, hogy néhol azért be lett csapva. De hát ehhez is zsenialitás kell.

"Az igazság ritka kór egy olyan világban, amely minden más szempontból makkegészséges."

Szóval mindezeket összevetve nem csalódtam a regényben, de nem volt akkora hatással rám, mint a Szél árnyéka.

Eredeti cím: El juego del ángel
Kiadó: Ulpius Ház
Fordító: Latorre Ágnes
Megjelenés: 2009 (2008)
Terjedelem: 667 p.
ISBN: 9789632541709

Miután pótoltam lemaradásomat Rhodenbarr úr kalandjait illetően gyorsan lecsaptam a sorozat soron kövektező két kötetére is a könyvtárban.

Bernie szépen vezeti a könyvesboltját, néha dolgozgat persze az igazi szakmájában is. Egy alkalommal sikerül összekötnie a kellemest a hasznossal. Egy könyvbarát megkéri, hogy látogassa meg és mérje fel a gyűjteményét. Az ajánlaton betörőnk kapva kap, ugyanis így végre bejuthat egy olyan házba, amit szinte tényleg betörőbiztossá tettek. Miután elintézi hivatalos ügyeit, magánutat tesz és szép kis zsákmánnyal tér haza. Lakásában azonban barátja és társa a bűnben, Carolyn várja, akinek elrabolták a macskáját és váltságdíjat kérnek érte. Méghozzá egy éppen kiállításon lévő Mondrian képet. Bernie-nek van egy ötlete, hogy lehetne megtrükközni a macskarablókat, hisz nem is rég látott egy Mondriant a könyvgyűjtőnél. Csakhogy hiába sietne vissza érte, a képnek már hűlt helye. Majd hamarosan kiderül, hogy a könyvbarátot megölték, első számú gyanúsított meg Bernie elvégre tele van ujjlenyomataival az elhunyt lakása. Úgyhogy a főhősnek több feladatnak is meg kell felelnie: tisztáznia a nevét, megtalálni az igazi gyilkost, ellopni a Mondriant és visszaszerezni a macskát. A dolgok persze tovább bonyolódnak: lesz még egy hulla, szintén Bernie nyakába varrva és valahogy festeni is kéne tudni...

Block és Bernie továbbra is szórakoztató. De azt hiszem, hiba ilyen gyors egymás utánban olvasni a regényeket. Mert például a végső leleplezés, a tetemrehívás legalább olyan színpadiasra sikerült, mint amilyen az előző rész volt. Na meg ami szörnyen zavart, hogy Bernie egyre többet titkolózik. Ő már nem sokkal a könyv fele után tudott mindent és nekiállt össze-vissza cselekedni meg nem elmondani a részleteket (na jó, nem ő, hanem az író), s ezzel nagyon fel tudott mérgesíteni. Igazából azokat a krimiket szeretem, amikben legalább esélye van az olvasónak, hogy kitalálhassa, ki a gyilkos, mi volt a motívum. De Block betörője egy csomó mindent elhallgat. Ez pedig nem tetszett.

Szóval a folytatást most jegelem pár hétre, hogy ne emlékezzek ennyire a visszatérő motívumokra. Mondjuk a párbeszédek továbbra is jópofák: Carolyn és Bernie néha Dotra és Kellerre emlékeztet. De ebben a műfajban ők igazán ászok voltak.

Eredeti cím: The Burglar Who Painet like Mondrian
Fordító: Varga Bálint
Kiadó: Agave
Megjelenés: 2007 (1983)
Terjedelem: 209 p.
ISBN: 9789637118814

Igazából nyáron nagyon sok könyvet vettem ki a könyvtárból, amiknek a nagy részét vissza is vittem olvasatlanul. De most nem szálltam el és ezek közül többre talán tényleg sort is kerítek. Meg van megint amit nem magamnak vettem ki és persze a Családi játékokat nem fogom elejétől a végéig kiolvasni.

Blockokkal lemaradásban vagyok, de a Spinózára sokáig kellett várnom, anélkül meg nem hoztam el soha a többit. De most itt vannak.

A fantasy és a sci-fi az embernek lett kivéve.

A Családi játékokból, Dilberttől és a Tantusz könyvből talán tudok ötleteket meríteni (Dilbertből néhány rajzot kirakni az irodánkba). Amúgy mondja meg valaki, miért lett a for Dummies sorozatból Tantusz nálunk? Hova tűnt így az értelme és játékossága az egésznek? 

A Tea in the Library arról szól amiről a legtöbb könyvet szerető ember álmodik. Egy ausztrál ügyvédnő könyvesboltot nyitott. Az egész folyamatról pedig, miután átélte és feldolgozta az egészet, könyvet írt. Érdekel, hogy hol és hogyan lett vége a nagy álomnak, mert az kiderül, nem lövök le poént már az előszóból, fülszövegből, hogy a bolt sikeresen működött pár évig aztán bezárt.

Ezt a könyvet ugyanakkor szereztem be, mint az előzőt. Méghozzá azért, mert sose olvastam, de kolléganőmnek és a lányának ez volt a kedvence. Megnéztem a kiadás időpontját és rájöttem, hogy azért, mert 73-ban jelent meg először, amikor anyu már rég kinőtt a pöttyös könyvek sorozatból nekem meg még nem volt ilyenem. Úgyhogy jobb későn mint soha felkiáltással beszereztem, most meg rászántam egy napot és elolvastam a regényt. Nem bántam meg.

Az elbeszélő Andrea, Pesten él, igazi belvárosi bérházban anyukájával, nagymamájával és húgával, Évivel. Apukájuk évekkel ezelőtt elment Svájcba, s elvitte magával a nővérüket, Marikát is. Aki hirtelen hazatér és egyáltalán nem olyan, mint ahogy várták. De nincs is sok idő ezen töprengeni, mert itt a nyár és a lányok Eszti nénihez utaznak Óvárra, ahol minden nyarat tölteni szoktak, s ahol rengeteg dolog történik velük. Akárcsak most. Ott van az új szomszéd fiú, s máris eggyel többen vesznek részt a játékokban. Andrea a fő irányító, hihetetlen fantáziájának köszönhetően ha éppen nem különleges találmányokon töri a fejét (mint amilyen pl. a könyvírógép, táskacipelő ) akkor szórakoztatja  környezetét. Akik különbözőképpen reagálnak rá. ("... Olyankor kirohan a szomszédból a Morvai néni tágra nyitott szemekkel, és nagyon megörül nekem: -Te vagy az, Andrea, azt hittem, megint egy másik világháború! Mert már kijutott neki kettő, és az elegendő. A férje is nagyon szeret! Bottal jár, érdekesen kopog a kövezeten. Boldogan mondogatja, ha meglát: - arminc éve, hogy megsiketültem, de a te hangodat még mindig jól hallom!"). A nyaralás és a könyv csúcspontja a Rómeó és Júlia előadása. Mit ne mondjak, én is végigvihogtam.

Szóval ez nem csak tíz éveseknek szórakoztató regény és szerintem még ma is bőven állja a sarat. Igaz, el tudom képzelni, hogy a srácok nem értik miért kellett képeslapot küldenie a lányoknak amikor vonatozni mentek, hogy szerencsésen megérkeztek (előre megcímzett, megírt, felbélyegzett lapokat kaptak, hogy csak be kelljen dobniuk a postaládába), mikor ott az SMS vagy a telefon minimum, de hát 73-ban hol volt az még. Nagyon tetszett az a gyermeki naivitás, ahogy Andrea a dolgokat látja és megírja, mint ahogy elsorolja, hogyan vélekednek róla a felnőttek meg az éppen kitalált játékairól. 

A regénynek van egy csomó folytatása és talán rajongók meg tudják mondani, mikor és miért lett bennük Andreából Anikó? Ugyanis beleolvasva a többi fülszövegébe, mindegyik úgy kezdődik, hogy Anikó, Éva és Mari. Holott ebben még Andrea a narrátor. Egyébként a rajzok is kiválóak, Várnai György  illusztrálta a kötetet. 

Kiadó: Móra
Sorozat: Pöttyös Könyvek
Illusztrálta: Várnai György
Megjelenés: 1973 (1973)
Terjedelem: 175 p.

Annak idején ez a pöttyös könyv kimaradt az életemből. De legalábbis nem emlékszem, hogy olvastam volna és közben is csak 1x gondolkoztam el azon, hogy lehet, hogy mégis, amikor a főhősnő wartburgi Szent Erzsébethez imádkozott, mert az olyan ismerős volt. De amikor Isolde lelkendezett még róla régen, hogy kedvenc könyve volt aztán szembe jött velem párszáz forintért valamelyik antikváriumban, akkor megvettem és ott pihent a polcomon. Most a nehéz olvasmány után valami könnyűre és kedvesre áhítottam és kaptam egy kedves, vicces, de ugyanakkor megható és szívszorító történetet.

Horváth Katalin 15 éves, középiskolába jár, jó tanuló. De vannak kisebb hibái. Rendetlen, szeleburdi és élénk a fantáziája. Gyakran kínos dolgokat elhallgat és nem beszél róla otthon vagy az iskolában. S néha bizony a fejére nőnek ezek a dolgok és mulatságos helyzetekbe keveredik. Vagy éppen cikibe. De hát kamasz. S a kamaszok még 1940/41 fordulóján is hasonlítottak a mai kamaszokhoz, a trükkök és gondok ugyanazok voltak. Eleinte. Csak aztán komolyabbra fordult a helyzet.

A regény 1966-ban íródott és ilyenkor még ha komoly nosztalgiával is olvassa az ember kicsit odafigyel arra, vajon mennyire van benne ideológiai vezérvonal, mennyire ajnározza az akkor fennálló rendszert a könyv. S bár néha bele lehet olvasni azt, hogy itt ott kivilágít, Horváthéknak, bármennyire is tehetségesek a lányok mennyire nehéz a helyzetük mert parasztokból, vidéki tanítóból lett szüleik nehezen tudják taníttatni őket és a lányok ösztöndíjjal tanulhatnak egy alapítványi iskolában, ahol szinte minden társuk náluk jobb anyagi helyzetben van és sokuknak nem is számít leérettségiznek-e. S természetesen Kati egy olyan világról álmodik, ahol mindenkinek minden egyformánjut. De ezek mind nem túl bántón vannak jelen a regényben.

A regény végéig úgy 8 csillag körül mozgott de amikor én is pityeregtem rajta kicsit kiderült, hogy Fehér Klára egy zseni. Na meg Réber László rajzai is nagyon illenek a történethez.

Kiadó: Móra
Sorozat: Pöttyös Könyvek
Illusztálta: Réber László
Megjelenés: 1966 (1966)
Terjedelem: 199 p.